Rájöttem, hogy nem csak háton lehet feküdni, hanem oldalra is tudok fordulni.... mostanában ezt gyakorolgatom üres óráimban.
Szerencsére anyuék nem kispályások és megengedik hogy mindent megfogjak, megszagolgassak, megnyalogassak, ami a házban megtetszik és érdekesnek találok... így sikerült elég sok tapasztalatra szert tennem...pl. rájöttem, hogy anyuék hiába nőttek olyan nagyra még nem jöttek rá, hogy a fogkefének nem a szőrös felét kell a szánkba dugni, hanem a másik felét, azt a hosszúkásat, mert azt jó alaposan meg lehet rágcsálni és még jó kis hangot is ad. Mivel sok mindenen kipróbálhattam az erőmet, jól megerősödtek a karizmaim és már simán elbírom a cumisüveget egyedül is...igaz hogy még csak vizet kapok belőle de nagyon élvezem, hogy akkor iszok belőle amikor én akarok és annyit amennyit akarok...ja és a cumit is be tudom tenni egyedül, persze hogy ha megtalálom...
Ebben a hónapban arról a két valamiről, ami eddig ott kalimpált az orrom előtt kiderült, hogy az én saját kezeim, és hogy egész sok mindenre használhatók. Ráadásul tudom irányítani is őket, ha akarom, márpedig nagyon is akarom, mert így meg tudok fogni, sőt meg tudok rágni mindent, ami csak az utamba kerül. Egyszerűen muszáj rágnom, mert egyszercsak elkezdett bizseregni az ínyem és azóta se hagyta abba, nem tudom, hogy meddig tart, de nagyon fura, viszont ha rágok akkor egy rövid időre kicsit jobb lesz.
Ebben a hónapban voltunk Zalakaroson is, a nagyiékkal együtt... mindenki nagyon jól érezte magát: a nagyi azért mert végre annyi időt tölthetett velem, amennyit csak akart, a nagypapa azért, mert ahányszor megszólalt a dörmögő hangján rámosolyogtam teli szájjal, anyu meg apu pedig azért, mert kicsit fürdözhettek, meg szaunázhattak...
Ebben a hónapban a nappali alvás a központi téma. Nem nagyon megy egyenlőre, anyu nem erőlteti, de nem érti, hogy miért csak félórát tudok aludni egyhuzamban. Hát én se értem, csak azt tudom, hogy annyi izgi dolog van itt ebben a világban, hogy egyszerűen nem bírok magammal, amikor eszembe jut, rögtön felébredek, nehogy lemaradjak valamiről. Arról nem beszélve, hogy a szüleim is csuda viccesek, állandóan kitalálnak valamit, csak hogy mosolyogni lássanak...
Életem első hónapjának központi problematikája az evés. Evés minden mennyiségben... odabent anyu hasában az utolsó héten már nem kaptam annyit, amennyit szerettem volna és aggódtam kicsit, hogy idekint is ez vár rám...így hát volt olyan nap, amikor biztos ami biztos alapon félóránként elkezdtem ordítani kétségbeesetten, de anyu szerencsére mindig azonnal ott termett és nagyon finom anyatejcsivel próbált meggyőzni arról, hogy nincs miért aggódjak. Egy ideig azért kérettem magamat, mert hát finom anyatejcsiből sosem elég, de aztán lassan lassan, a hónap végére rájöttem, hogy tényleg van elég kaja, ráadásul bármikor hozzájuthatok, amikor csak eszembe jut és annyit eszek amennyit csak akarok, úgyhogy megnyugodtam és hálám jeléül híztam is gyorsan egy teljes kilót, így lettem augusztus végére 3620 g.
2007. július 13.-án (péntek) délelőtt, végigjártam a dokikat (terhesgondozó, ultrahang), hogy valami konkrét információt szerezzek a méhlepény állapotáról, a köldökzsinór elhelyezkedéséről és a baba állapotáról, legfőképp a súlyáról, meg egyáltalán, hogy minden ok e, mert egy ideje már volt némi rossz érzésem, de a dokik folyton leráztak azzal, hogy „ne aggódjon kismama, a súly nem fontos, minden rendben van, van még idő bőven”. Ezúttal sem történt másképp, gyakorlatilag alig vizsgáltak meg, a súlyodat meg egyszerűen nem voltak hajlandóak hónapok óta megmondani, így azt sem tudtam követni, hogy megfelelő ütemben fejlődsz e vagy sem. Hozzátartozik még a történethez, hogy két időpontra voltam kiírva: az egyiket az utolsó menzesz alapján állapították meg ez július 10., a másikat pedig az uh eredmények alapján, vagyis a fejlettséged alapján július 21.
Július 13.-án, este 23 35 körül már határozottan éreztem valami menzesz-szerű fájdalmat, és valahogy inkább csak zsigeri szinten tudtam, hogy ez már az. Elkezdtünk hülyéskedni apuciddal, hogy készítse be a kaját a maga számára, mert tudni kell róla, hogy ha éhes nem érdekli semmi az égvilágon csak a kaja és nem használható semmire se :). Úgyhogy elkezdett szendvicseket gyártani, meg előszedtük a már összekészített csomagot, átnéztük, hogy minden benne van e. Aztán lefeküdtem az ágyba, de ahogy vízszintesbe kerültem sokkal erősebbek lettek a fájások és elkezdett csordogálni a magzatvíz. Akkor beültem egy kád meleg vízbe, mert azt tanultuk, hogy ha csak jósló fájások, akkor a meleg víztől elmúlnak, de ha igaziak akkor felerősödnek, meg elkezdtük mérni a fájások hosszát, a köztük lévő időt, ahogy kell és kiderült, hogy szabályos 10 percenként jönnek. Ültem a kádban kb félórát, és ettől hirtelen 5 percesek lettek a fájások és minden fájásnál határozottan éreztem, hogy ürül a magzatvíz is. Felhívtuk nagymamádat (az én anyumat) és vele még kedélyesen elbeszélgettünk arról, hogy úgy néz ki ma éjjel szülünk :), még egyáltalán nem fájt annyira, és valahogy szerintem még fel sem fogtam igazán, hogy ez most komoly. Aztán felhívtuk a szülésznőt, akit felfogadtunk, hogy ez a helyzet mi legyen. Mikor meghallotta hogy a magzatvíz is csordogál, azt mondta hogy azonnal uzsgyi a kórházba, de előtte menjünk már el érte, mert aznap volt a szülinapja és ivott egy pohár pezsgőt, nem szeretne így kocsiba ülni. Mi meg persze elmentünk érte, jó 20 percnyire lakott Győrtől, úgyhogy fél egy körül elindultunk, és csak egyre távolodtunk a kórháztól. Hát az elég szürreális élmény volt, de valahogy nem féltem, figyeltem a fájásaimat ahogy atomóra pontossággal érkeznek szabályos 5 percenként, figyeltem a légzésemre és úgy voltam vele, hogy végeredményben csak az a lényeg hogy odaérjünk és megtaláljuk a szülésznőt, utána már nagy baj nem történhet, max. a kocsiban fogok megszülni :)
Hajnal 2 körül értünk a kórházba, megvizsgált a doki, kiderült, hogy 1 ujjnyira vagyok kitágulva, vagyis még nagyon az elején tartok, úgyhogy átkísértek a szülőszobába, felfektettek egy félórás NST-re (nézték a szívhangodat, hogy elég erős e, bírod e a strapát, de szerencsére nagyon jól bírtad végig J Az elég rossz volt, mert vízszintesen fájt a legjobban, és úgy apud se tudott segíteni. De aztán csak eltelt az is valahogy és utána felkelhettem, szerencsénk volt, mert csak egy valaki szült rajtam kívül aznap éjjel, úgyhogy a legmodernebb szülőszobát kaptuk, és nyugisan elvoltunk benne apuddal, a másik szobában sem üvöltött senki és ami a legfontosabb a kádat is tudtam használni. A vajúdási szakasz nagyon jól ment, igazából erre fejben is sokkal jobban fel voltam készülve, tudtam hogy a légzésre kell figyelni, hogy van egy ritmusa amire ha ráérzek és hagyom magam sodorni, akkor jobb lesz, és hát apucid is rengeteget segített, rengeteg energiát adott, és csinált valamit a gerincem mentén amivel szinte lesöpörte a fájdalmat :) de tényleg…. Nagyon sokat jelentett nekem, hogy ott volt velem, igaz sokat készültünk rá, mindent elmondtam neki, amit megtudtam a szüléssel kapcsolatban, meg azt is pontosan, hogy mit várok tőle, miben tud segíteni, és bár szokás szerint úgy tűnt, hogy ezekből semmit sem hall, és nem is érdekli különösebben, ott az adott szituációban gyakorlatilag mindent pontosan úgy csinált, ahogy szerettem volna és ahogy szükségem volt rá. Hihetetlen módon össze tudtunk dolgozni, igazi Csapatként, úgyhogy igazából a fogadott szülésznőnek is csak annyi dolga maradt, hogy az infrastruktúrát biztosítsa, de nagyon jól alánk dolgozott és nem erőszakoskodott, hanem szépen a háttérből figyelte, hogy mikor van szükség rá és ha nem volt, akkor nem erőltette.
Nagyon hálás vagyok ezért az apádnak, és mindig is az leszek, mert igazi Társként viselkedett, olyan társként akire nem csak a jóban, hanem a „rossz”ban is számítani lehet.
Az ügyeletes dokival is mázlink volt (ugyanis nem fogadtam orvost), mert ő sem erőszakoskodott, látta, hogy nagyjából nincs szükség rá, viszont engedélyezte a kádat, ami nagyon nagy kegy volt a részéről (kiderült ugyanis hogy amióta megvan az a kád én vagyok a második Győrben, aki használta is :) aztán csak a kitolásra jött be, és bár kellett vágni, de olyan szépen vágott és varrt, hogy gyakorlatilag már az első héten a saját lábamon szaladgáltam, második hétre pedig teljesen rendbe jöttem, külső gátsebem nincs is (valahogy begyógyult, varratot se kellett szedni mert mire kiakarták, már nem volt :) Úgyhogy maximálisan meg voltam elégedve mind a dokival, mind a szülésznővel, pont így képzeltem a szerepüket.
A kádban kb egy órát voltam, ezalatt 4 ujjnyira tágultam, ami azt jelenti, hogy nagyon szép ütemben ment a vajúdás, el tudtam lazulni és át tudtam adni magam a szülésnek, mint folyamatnak (nem hiába készültem én annyit :) Aztán onnan sajnos ki kellett másznom, mert tilos vízbe szülni, és olyan szépen megindult a dolog, hogy szerintem a szülésznő megijedt (kirúgták volna, hogy ha úgy sikerül, hogy oda születsz….pedig én nagyon szerettem volna)
Úgyhogy visszamentünk a szobába, ott kipróbáltam a labdát, meg a szülőszéket, mert szülés csak akkor van, ha már 10 ujjnyira vagy kitágulva. Szóval még volt mit dolgozni :), de ez is elég gyorsan ment, bár ez a kitolási szakasz majdnem kifogott rajtam…sokkal nehezebben éltem meg, valahogy nem tudtam már úgy összpontosítani, sokkal jobban fájt is és valahogy úgy éreztem, hogy nem halad a dolog. Aztán kiderült, hogy így is van, de az csak jóval később….1 óra múlva behívták a dokit, hogy most már tényleg szülünk, felfektettek az ágyra aztán elkezdődött a finish J ami egy kicsit tovább tartott mint gondoltam, mert én arra készültem, hogy nyomok 2-3 aztán már kint is vagy, de sajnos nem így sikerült. Azt hittem, hogy nem jó helyre nyomok, vagy nem elég erősen, pedig beleadtam apait-anyait, de aztán kiderült, hogy azért ment ilyen nehezen, mert a köldökzsinór keresztbe volt a tested előtt (szerencsére nem a nyakad körül) és ez folyton visszahúzott, úgyhogy hiába láttam már a kis fejedet (a sok sok hajjal :), csak nem tudtál kibújni, amíg a dokik is rá nem jöttek hogy mi a baj és segítettek. Szóval 3-4 óra alatt megvoltál, ami nagyon jó időnek számít, végig jó erősek voltak a szívhangjaid, úgyhogy elvileg nem szenvedtél sokat, csak az utolsó szakasz volt nehéz neked is meg nekem is.
Pontosan 2007. július 14.-én 6 18 perckor érkeztél meg erre a Világra és találkoztál velünk, a Szüleiddel, akiket választottál. :)
